Perkovátz Tamás: Az örök Széchenyi

„A hazaszeretet azon szent láng, melyért, bármily gyermeki érzelemnek gúnyolják is azt a világ hidegen számító cosmopolitái, nincs mit pirulnunk, mert a legtöbb magasztos cselekedet mégis innen vette, innen veszi, és innen fogja venni a Földön eredetét.”

(részlet Széchenyinek 1846-ban, az Akadémia decemberi ülésén elhangzott beszédéből)

Ezt a Széchenyi-idézetet választotta jelmondatává a HA-MI Összefogunk Európai Szövetkezet. Nem véletlenül. Úgy éreztük akkor, s úgy érezzük most is, hogy ma a legfontosabb nemzeti kérdés a hazaszeretet felélesztése és ennek jegyében az összefogás. Ezért hirdettük meg „Betűvédnökségi programunkat”, vállaltuk, hogy megszervezzük a soproni Széchenyi-szobor talapzatán lévő gránittáblák felújítását, egyúttal e szöveg bevésetését. Az előkészületek idején a szöveg nyelvi bonyolultsága miatt többször felvetődött a kérdés: ez-e a legmegfelelőbb Széchenyi-citátum? Sokan ajánlottak más idézetet, de a végén mégiscsak mindig visszakanyarodtunk az eredeti elképzeléshez. És ebben – azt hiszem – nem tévedtünk, hiszen amikor Széchenyi örökéről, illetve az örök Széchenyiről beszélünk, a legelső dolog, ami eszünkbe jut, az a Legnagyobb Magyar szenvedélyes hazaszeretete. Olyan szenvedély, amely mindent maga alá rendel. Ezt erősíti meg az a közelmúltban megjelent kötet is, mely a fennmaradt úgynevezett serlegbeszédeket tartalmazza.

De mik is azok a serlegbeszédek?

Széchenyi többször is írt végrendeletet, melyben nemcsak a birtokairól rendelkezik, hanem mintegy saját emlékezetéről is. Ahogy a könyvben Gergely András megállapítja: Széchenyit egész életén keresztül foglalkoztatta a hallhatatlanság gondolata, s mindig aszerint cselekedett, hogy hite által méltó legyen majd a földöntúli hallhatatlanságra.

1833-ban egy színarany kupa készíttetéséről rendelkezett, „nem hal meg az, ki honosainak emlékezetében él” felirattal (később, 1841-ben ezt ezüstkupára és „ki szeretve él” feliratra változtatta). Meghagyta, hogy a nemzetről való gondolkodás, a magyar jövő vitafórumának fellegvárául általa alapított Casinó éves közgyűlései után tartott „részvényesi ebéden” e kupa tartalmát az ő emlékére ürítsék.

A billikom elkészült, s a Legnagyobb Magyar halálát követő negyedik évben már el is hangzott az első ún. serleg- vagy emlékbeszéd. Az első szónok 1864-ben Wenckheim Béla báró volt, az utolsó ilyen megemlékezésre 1944. január 30-án került sor, melyen Apponyi György gróf tisztelgett Széchenyi emléke előtt. S hogy a Casinó tagjai milyen fontosnak tartották a serlegbeszédet, jól mutatja, hogy még a háborús években is, bár maga a lakoma elmaradt, a méltatást megtartották.

Az örök Széchenyi – ezt a munkacímet adtam előadásomnak. Miért? Azért, mert ahogy ma is őt tartjuk történelmünk egyik legjelentősebb hazafiának, s a Legnagyobb Magyar megnevezést a múlt viharai sem voltak képesek megkoptatni, úgy az emlékbeszédek is Széchenyinek a mindenkori történelemben játszott szerepét, gondolatainak örök aktualitását mutatják. Természetesen az, hogy ki mit emelt ki Széchenyi tevékeny életéből, nemcsak a serlegbeszédet mondó személyiségétől, hanem az adott kor gondolkodásmódjából is fakadt, s ezért mondhatjuk, hogy a fennmaradt szövegek hű tükrei a mindenkori szellemi elit gondolkodásmódjának és hazánk történelemének. Minden beszédből kiemelkedik Széchenyi alakja, s a tőle kölcsönzött idézetek, életeseményeinek kiemelése a magyarság adott sorskérdéseiről való gondolkodást mutatják. Ezek közül a legfontosabb, s minden szónok ki is emeli: a hazaszeretet. Olyannyira fontos volt ez Széchenyi életében, hogy még utolsó – a bécsi rendőrség által elkobzott - döblingi levelében is ez a központi kérdés: „Nemzetiségünk nekünk magyaroknak pedig becsesb, mint a föld bármely kincse, sőt, életünk” (1858. nov. 6.)

Az első serlegbeszédekben még érződik a személyes emlékezés. Itt még nincs szükség az életút összegzésére, hiszen a jelenlévők ismerték – ismerhették a Legnagyobb Magyart. Ismerték céljait, motivációit, műveit. Ennek az ismeretnek a fényében emelték ki a számukra legfontosabb Széchenyi-gondolatokat, természetese az adott történelmi időszak látásmódja alapján.

Weckheim Béla (1864) a hazaszeretet fogalmát a nemességgel párosítja. Azt a nemest állítja példaképnek, aki hű a hazához és azért áldozatra kész. Ez a nemes nem a cím által születik: mindenki nemes, aki az anyagi érdekektől függetleníti magát, s a legkülönb a hazához fűződő érzéseiben és tetteiben.

Szentiványi Károly 1865-ös beszédében már érződik a kiegyezés előkészítése: Széchenyire hivatkozva úgy véli, hogy az anyagilag gazdag és szellemileg művelt haza csak akkor jöhet létre, ha Magyarország a „koronázott fejedelmek által megerősített törvényeket” nemcsak betartja, hanem a királlyal megegyezve „sorsa felett rendelkezhetik”. Hozzáteszi még, hogy ez önvédelem is azon idegenekkel szemben, akik a szokásokat és a magyar jellemet nem ismerik, s mégis bele kívánnának folyni az ország ügyeibe. Ugyancsak Szentiványi évekkel később, 1872-ben a hazafiság és az államférfiúi bölcsesség fogalmát a nemzetet felemelő áldozatkészséggel és a nemzet boldogításáért megfogalmazott célokkal azonosítja.

1873-ban Mailáth György a Casinó Széchenyi által megfogalmazott szerepére figyelmeztet, s hangsúlyozza, hogy a politikát Széchenyi határozottan kiutasította a Casinóból. Ennek értelmében a haza sorsáról való polémia, egyúttal a casinói tagság a társadalom minden osztályát egy eszmében egyesíti, s csak annyi a kritérium, hogy a „honnak fia becsületes és eléggé művelt legyen”.

Apponyi Albert (1878) a nemzet megtartásának a feladatát emeli ki a belső bomlás, tétlenség, lankadtság ellenszereként. Hangsúlyozza, hogy testileg-lelkileg a nemzet egészének tulajdonai vagyunk, s ezért kötelességünk cselekedni érte. Ebben a gondolatban visszaköszön a Szent Korona-tan, sőt, a mai zöldek egyik tételmondata is: „a földet unokáinktól kaptuk kölcsön”. Lám, nincs új a nap alatt, nemcsak a történelem, az eszmék is ismétlik önmagukat.

Pécsy Manó egy évvel később Széchenyi eredetiségének, önfeláldozásának, spártai jellemének magasztalása mellett a valódi fővárossá épített Budapest összetartó erejét hangsúlyozza.

Zichy Antal ostorozza az uzsorás vállalkozásokat, a pénzközpontúságot, mohóságot és a látszatokban kimerülő életet. Felszólal az ellen, hogy valakik „egyesek tévedéseit az egész nemzetre rárakják”, s hogy vannak, akik a hazát külföldön nem átallják becsmérelni. Széchenyiről, a barátról teljes rajongással beszél. Úgy látszik szavaiból, Széchenyi már ekkorr, 1880-ra kultikus alakjává vált a magyarságnak.

Jókai Mór 1881-ben úgy fogalmaz: „a haza csak Széchenyi után lett”. Széchenyi tanításai és nemzetének kulturális felemelése lett az ellenszere a kulturális elmaradottságnak, ami a rabszolgaságot jelenthette. Jókai végigveszi azokat a vívmányokat, melyek a Legnagyobb Magyar törekvéseivel születtek: a főváros megteremtését, a gazdaság fejlesztését, s a „semmi kultuszából” való kiemelkedést. Hangsúlyozza, hogy Széchenyi egyszerre a szavak és a tettek embere is volt. Művei nemcsak egy-egy területre vonatkozó írások, hanem összességükben irodalmi művek. Széchenyi munkásságának eredménye, hogy az uralkodó is megtanult magyarul, s hogy a század végére Magyarország jelentős helyet vívott ki Európában.

Egy esztendővel később Széchényi Pál a Legnagyobb Magyar céljai közül a magyarságot emelte ki, mint a nemzet lényegét. Úgy vélte, ennek és a gazdasági felemelkedés eléréséül „alkotta meg Széchenyi az új osztályt, a magyar dzsentrit”. Ennek a múlt megőrzése, a jogok tisztelete és a nemzet fejlesztése, gyarapítása a feladata.

Radvánszky Béla Széchenyi munkásságából a legfontosabbnak a „magyar fajnak biztosítását és kiművelését” tekinti, hozzátéve, hogy már nem elég a dicső ősök felmutatása, hogy már elég volt a „karddal írt történelem”-ből, a fejlesztést kell vezérelvvé tenni. Ennek köszönhető, hogy bár Széchenyi műveit „időközben ugyan rombolták”, de mégis azon „épült fel fél évszázad alatt a modern Magyarország”.

Egy évvel később, 1885-ben Keglevich István a polgári erényeket állította beszédének középpontjába: a férfias barátságot, a higgadtságot, az önzetlen munkálkodást, a rendtiszteletet és kötelességtudatot, a bölcs takarékosságot és az áldozatkész bőkezűséget, megfontoltságot és erélyes kezdeményezést, a másik jogainak tiszteletben tartását, mint Széchenyi legfőbb tulajdonságait. Úgy látja: a társadalmi osztályoknak össze kell fogniuk a nemesség vezetésével (beleértve a nép és a középosztály megsegítését), hogy hazánk tovább fejlődhessen.

Széchenyi Béla édesapja születésének 95. évében az apa- és férfi képe mellett megemlékezet édesanyjáról, aki Széchenyi méltó társa volt, aki lelkesítő társa majd mindvégig hű ápolója volt. Apjáról legfontosabbként beszédében kiemelte, hogy mindig a jót követte, a magyar név becsületére tanította gyermekeit, beléjük oltotta a mély hazaszeretetet és a hazába vetett hitet.

Tisza Lajos 1887-ben már egyértelműen mitikus alaknak tekinti Széchenyit, aki felébresztette a nemzetet, a hazafias lelkesedést és a jövőbe vetett hitet adta, megvetette a nemzeti felvirágzás alapját, s nemzete iránti rajongását egyensúlyba állította az értelemmel.

Károlyi István egy esztendő múlva serlegbeszédében kiemeli, hogy „fokról fokra közeledünk Széchenyi Magyarországához”, annak ellenére, hogy a társadalom egyes tagjaira jellemző a haszonlesés, a szegények és árvák valamint az állam tulajdonának elvétele, az eladósítás és a gyengeség, 1889-ben pedig már egyértelmű célul tűzi ki honpolgári kötelességként a haza, a szabadság, az alkotmány, a nemzeti nyelv tiszteletét és a nemzeti önérzetet.

Ezt követően Apponyi Albert 1889-ben már tovább lép, s Széchenyiben a magyar és az európai gondolkodás egyesítőjét látja, akinek a következtében újra helyreállt az alkotmány, sőt még „a király is megszerette a magyar nemzetet”.

A művész Zichy Géza a modern államot alkotó Széchenyiben a művészetek iránti érzékenységet, alkotásaiban az irodalmi vénát látta meg (1893).

Egy másik Zichy, Antal, 1894-ben Istent és Széchenyit egy magasságba helyezte hazánkat meghódító vezéreszméivel, igaz hazafiságával.

Zichy Jenő (1895) Széchenyiben a nemzetfelrázó erőt hangsúlyozza. Olyan erőt, amely képes volt megszüntetni az apátiát, önbizalmat adott, s a jogegyenlőség elvét vezette be. Korára értve kesereg azon, hogy „a politikai morál tág fogalmának legnagyobb bűne, hogy a jellemeket az önzetlen hazafiság fogalmából kivetkőztette”.

Vay Béla (1896) szerint a hazafiúi egyetértés mellett a király „iránt érzett hódoló tiszteletünk, szeretetünk, rajongásunk(…)az a törhetetlen kapocs, amely minket s a haza összes népeit összetartja.”

Szent István „ős terméskőre épített” országa helyett korát vályognál is rosszabbnak nevezi Szemere Miklós (1897), melynek „társadalmi nihilizmusában” „az erény jutalmazatlan, a rossz büntetlen.” Mi több, gyenge a büntetőtörvénykönyv, s így „a börtönök casinók”.

Bethlen András 1898-ban már újra magasztos hangot üt meg, amikor Széchenyit egyenesen isteni küldöttként aposztrofálja, akire nemzetünknek oly’ nagy szüksége van a „népfajok életrevalóságának próbájában”, melyet a XX. század hoz faji, gazdasági, társadalmi harcokkal, amiknek „eszköze a pénz, villany, dinamit”.

1899-ben, egy esztendővel a századforduló előtt, a visszatekintés évében a serlegbeszédben megint csak a korabeli jelent ostorozza ifj. Zichy János. Korára jellemzőnek mondja az anyagi érdekek hajszolását, az anyagelvűséget, s Széchenyire hivatkozva a nemes erényeket és az ősi idealizmus felélesztését sürgeti, hogy a „legnemesebb magyar és legmagyarabb nemes” szelleme élhessen az új században tovább. Egy évvel később Széchenyi Imre még keményebb szavakkal, de ugyanezt ismétli, egyenesen „pogány világnézetűnek” bélyegezve korát, amiből csak a Széchenyi-megálmodta szövetkezeti eszme jelenthet kiutat.

1901., s már fontos tisztázni, hogy Széchenyi vajon konzervatív vagy liberális. Beöthy Ákos megoldja a kérdést, a Legnagyobb Magyart „konzervatív reformernek” nevezi, aki magában hordozta az állandóságot és a fejlődést. Az őt követő Vécsey Tamás Széchenyi nyomán hangsúlyozza a nagy ideák, a morál, a mindenekfölötti közérdek szükségességét. A jog területén mozogva az Aranybullát az itt élők szabadságának védőjének nevezi, s a Széchenyi által lefektetett reformokat megtartóerőnek tartja a kor kozmopolitizmusával, internacionalizmusával, anarchizmusával és nihilizmusával szemben. A nemzeti megmaradást és önállóságot a dinasztia iránti hűséggel kapcsolja össze.

Mailáth József szerint Széchenyivel új korszak kezdődött Magyarország életében, s hogy mimindent jelentett ez, a következő év (1904) felszólalója: Széchényi Emil sorolja is. A közgazdasági és a társadalmi rendszer alapjait Széchenyi tette le, s tanította, hogy a nagy vagyon társadalmi kötelezettségekkel jár. Szomorúan konstatálja, hogy a ’48-as eszmék egyike, a sajtószabadság sajtószabadossággá vált korára.

Darányi Ignác 1905-ben tagadja Széchenyi materiális gondolkodását. Hangsúlyozza, hogy a jólét Széchenyi szerint csak végcél, amelynek ugyan eszköze az anyagi gyarapodás, a legfontosabb azonban a lelki-szellemi töltekezés. Ezek mellett követendő az összefogás.

Széchenyi Viktor a „lovas katonának legnemesebb eszményképének” nevezi Széchenyit 1906-ban.

Esterházy Móric Darányi gondolatmenetét követi, amikor 1907-es serlegbeszédében az ország erejét Széchenyi nyomán a gazdaságától, a gazdaságot a társadalmi érzékétől, azt pedig a kultúrfoktól teszi függővé. Hangsúlyozza, hogy a munka nemcsak jog, hanem kötelesség is.

Návay Lajos a „polgári erélyt” emeli ki, melynek alapja az alkotás és az összefogás. Ez a nemzet boldogulásának alapja – 1908-ban.

Pallavicini György (1909-ben) Széchenyi alapján bírálja a csak külsőségekben megjelenő hazafiságot, figyelmeztet a széthúzás veszélyeire, s támadásnak nevezi a „nemzetköziességet”. Ezt egészíti ki Bánffy Miklós 1910-ben az önkénnyel és a demagógiával, mint romboló áramlatokkal, és szembeállítja a rombolással az erkölcsi alapú, köz hasznáért történő szövetkezést.

Mezőssy Béla a hazát a felmorzsolódástól félti. Mint 1911-ben megfogalmazza: „kisebb népfajok (…) elfoglalják(…) a magyar földet”. Pallavicinivel egyetértve hangsúlyozza a nemes cselekedetek időszerűségét, ezen belül a széles társadalmi réteg felkarolásának, a szegények támogatásának szükségességét. Csak így maradhat felül Magyarország a „fajok politikai vezetés jogáért folyó harcában”.

1912-ben Berzeviczy Albert úgy érzékeli, hogy a jogok kiterjesztése és az egyéni jólét megszerzése szemben áll a kötelességgel, holott Széchenyi ez utóbbit tartotta a legfontosabbnak. Teleki Pál egy év múlva (1913) Széchenyi nagyságát részletezi, egész munkásságát példának állítja kora társadalma elé.

Wekerle Sándor (1914) miután a közérdeket hangsúlyozza, Széchenyire középútkeresésére hivatkozva elítéli a terrort „akár felülről akár alulról nyilvánuljon meg”. A nemzeti érdeket a „gazdasági érdekek ápolásában” látja, hiszen a gazdaság korára tulajdonképpen a „népek versenye”.

Andrássy Gyula egyenesen Churchill szavaival vitatkozik Széchenyit idézve: nem a pénz hozza a győzelmet, hanem a hazafiság, áldozatkészség, vitézség. Úgy kell a nemzeti jövőért küzdeni, hogy nem szabad veszélyeztetni a nem magyar ajkúak érdekeit, hiszen „aki saját nemzeti jellegét megbecsüli (…) az nem kívánhatja mástól nyelvének és faji érzelmeinek letagadását.” Enélkül a nemzet széttépetését vizionálja. Ő is azonosítja a dinasztia és Magyarország érdekeit.

Míg Pallavicini, Mezőssy, Wekerle és Andrássy a külső ellenségtől félti hazáját, Ráday Gedeon (1916-ban) a pártokra szakadásban látja a magyar élethalálharc fő okát, ezért „érzelmi egybeforrást” sürget beszédében.

Berzeviczy Albert egy év múlva (1917) még a kiontott vér összefogó, összeforrasztó erejében hisz, ami „elenyészteti a nyelv és a vallás eddigi ellentéteit”, Jankovich Béla 1918-ban már csak reménykedik a megmaradásban. Széchényi Emil a nemzet szétszakíttatásán töpreng és kesereg, okának a nemzetköziség eszméjét tartja, s csak remélheti, hogy bármi következik ránk, „a nemzeti érzés nem halhat ki”. Mikes János püspök 1920-ban szembeállítja ’48-at ’19-cel. Míg nemzeti forradalmunk „eredeti”, Kossuth és a nép vezette forradalom volt, addig 1919 politikai és „plágium”, nagyravágyó emberek vezetésével. Ezért van szükség Széchenyi evolutio-pártiságára, s e misszióban „a keresztény erkölcs pozitívumait kell a nemzet és az állam életébe vinni.” Csak ez lehet a feltámadás útja.

Perényi Zsigmond ugyanezt erősíti egy esztendő múlva, kesereg a szétszabdaltság és megalázottság fölött, s Széchenyi alkotásaira mint a „magyar bibliára” hívja fel a figyelmet.

Feltámadásról nem beszél, de legalább Széchenyi sírhelyének megőrzéséről tudósít Széchenyi Emil 1922-ben, amikor megemlékezik a nyugat-magyarországi népszavazásról. Az elszakított testvéreket idézve kétségbeesett kiáltásként sürgeti a megfeszített munkát és összefogást, különben „Magyarország nem lesz, hanem volt”.

Prónay György (1924) a szólamok helyett a tetteket helyezi előtérbe szónoklatában. A liberális erők vallásellenességével, nemzetellenességével és idegen gondolkodásával szemben csak a hitet tudja odaállítani, a Magyar miatyánkkal zárva beszédét. Ugyanígy a „materialisztikus” kort ostorozza Somssich László 1925-ben, amikor pusztulni látja a nemzeti szellemet. Felélesztését sürgeti, de nem „egyoldalú sovinizmussal”, hanem együttműködve, tettekkel, a magyar hivatást betöltve, egyetemes nemzeti érdekektől vezérelve. Úgy, hogy a maradt vagyont ne adja ki a magyar a kezéből, hanem szakismereteket szerezve, tudással művelje azt a földet, ami Magyarország.

Berzeviczy Albert (1926) még mindig a háborús veszteségekre utalva kiált föl: „sarjadjanak a vérből hazafiúi erények”! Az igazságtalanság tudatát őrizve kell önuralom, önérzet és bátorság és összefogás a jobb jövőért – mondja. József főherceg ugyanígy a gyűlölködést félretevő összefogásban látja hazánk megmaradását, hisz abban, hogy Széchenyi szózata élő: „Magyarország nem volt, hanem lesz”.

Apponyi Albert 1928-ban a társadalmi állapotokat vizsgálja serlegbeszédében. Beteg gazdaságot, beteg szociális hátteret, a munkásosztály szörnyű helyzetét és a középosztály megingását sorolja. Jellemzőnek mondja akkor a kiábrándulást, szkepticizmust, félelmet. A felemelkedés egyedüli lehetőségét a jövő generációjának felnevelésében látja, méghozzá Széchenyi szellemében. Beöthy László (1929) még lát reményt az akkori jelenben, ha „az összes gazdasági tényező összefog a humanizmus jegyében”. Ebben a legégetőbb: „összefogással javítani az emberi életviszonyokon, a kulturális és szociális intézmények felkarolásával”.

Klebersberg Kúnó 1930-ban serleggel a kezében Széchenyi életművét ismertetve megint csak őt állítja példaként, s hangsúlyozza, hogy az „összbirodalmi bürokrácia” és a rendőrségi zaklatás taszította a Legnagyobb Magyart a halálba. S még utána kellett idő, mire az uralkodó „megtanult a saját szemével látni”, s kibékült a magyarsággal.

Rakovszky Ivánnál 1932-ben megint előkerült Széchenyi politikai oldalának milyensége. Az emlékbeszédben megkérdezi a szónok: vajon liberális volt Széchenyi vagy konzervatív? Szerinte haladó liberális volt, de nem kritikátlan. Csak azért, mert valami új volt és nyugati, nem vette át, csak ha azzal hazája fejlődését segíthette. Rakovszky szerint a mindenkori „hatalom a nemzeti vagyon gyarapításán nyugszik”, amit csak összefogással, „nemzeti és faji öntudattal és szolidaritással” lehet erősíteni.

Bethlen István (1932) hangsúlyozza: a nemzet léte nem anyagi javakon, hanem az erkölcsi tőkén múlik”. A kialakult polgárság mellett a nemzeti osztálynak is részt kell vennie a közügyekben, különben elveszik – figyelmeztet. A lelki újjászületés sürgető, hiszen az „elpuhult nemzet” a sorsát „nem önmaga formálja, hanem az élet játéklabdájává vált”.

Herczeg Ferenc (1933) szerint Széchenyi szociális politikát csinált, amiben sorsunkat az isteni gondviselés és a szellemi erőnk, erkölcsi, fizikai ellenállóképességünk határozza meg. „Széchenyi felfogása rokon a Megváltóéval” – mondja - , s „politikai, nemzetgazdasági elvei az élő örök igazságban gyökereznek”. Zárszóként mítikus magasságokba helyezve Széchenyit, figyelmeztet: „Széchenyi az igazság, az igazság az élet”.

Károlyi Gyula (1934) Széchenyi szellemét, lángeszét, lelki és erkölcsi tulajdonságait szembeállította a jelszavakkal „önző népszerűséget” hajhászó korával. Huszár Aladár (1935) „a prófétai lelkű reformátort” citálva a jelen reformjait sürgette, a „magyar faj lelkiségének specialitásai” fényében. Walkó Alajos (1936) a jövő generációjától várja az újjáépítést a haladás alkalmazásával, szellemi felkészültséggel, a közérdek figyelembe vételével. Szerinte a gazdasági jólét hozza meg majd az erkölcsi gyarapodást, s a munka, „a jól elrendelt munka”.

Ravasz László püspök 1937-ben a nemzeti lélekről szólt serlegbeszédében. Széchenyiben – szerinte – nem a szakemberi nagyságot, hanem a „nemzeti lélek szubsztanciájának” felismerését kell meglátni. Amiben „a magyarság lelki valóság: corpus spirituale”, etnikai eredetű egy-műveltség, gondolkodásmód. „Magyarnak lenni – vallja a református püspök – annyi, mint sorsot vállaló történelmi hivatásunk: a Duna-medencében közvetítő, kiegyenlítő és összetartó erő legyünk” – Isten kezéből.

Hunyady Ferenc (1938) találóan jellemzi Széchenyit: „a nagy államférfi halott keze a holnap gyeplőjébe is bele tud nyúlni”. Mert jellemző volt rá a magyar alkotmány tisztelete és a dinasztia iránti hűség. Ezért volt képes arra, hogy „a jelen hídján vezette át a múlt tradícióit a jövő mezsgyéjére”.

Szüllő Géza (1939) visszaverve a korabeli öngyötrő vádakat, megállapítja, hogy a magyarban él a pusztai nép szabadsága. Ebből következik a mások iránti türelme. Nemzetben gondolkodik, s nem „élettérben”, mert az számára maga a történelmi haza. „Szent István koronájának részese, nem határokon felüli gondolat.”

Jankovich-Bésán József (1940) Széchenyi írásaiból úgy látja, hogy korának a nyugati újításokból csak annyit szabad és úgy átvenni, amennyivel saját értékeinket emeljük ki. És ezen túlmenően Kelet felé kell tekintenünk. Kiútunk csak az lehet, ha „minél több önálló, független egyént” nevelünk, s anyagi és erkölcsi szinten felemeljük népünket anélkül, hogy másokat megaláznánk.

Jósika János (1941) erdélyi megaláztatásukat foglalja össze. Az országhatár és a lelki sorompók lehullását szeretné, s ígéri, hogy a csonka hazának Erdély „segít a kóros nyugati befolyásnak” ellenállni, de az anyaországnak segítenie kell a határon túli magyarságot is. Hangoztatja, hogy „fel kell karolni azokat, akik a Széchenyi-eszmeiséget elfogadják, hű állampolgárok kívánnak lenni, de le kell sújtani azokra, akik az országot szét akarják robbantani”.

Rőder Vilmos (1942) Széchenyi katonai nagyságából kiindulva a civil polgárok számára is követendő példát állít, hiszen Széchenyi a katonaévek alatt tanulta meg a kötelességtudást és vasfegyelmet, az ember megbecsülését, az ellenség tiszteletét, és természetesen a ló fontosságát is ott ismerte fel.

Purghy Emil (1943) deklarálta: nem idegen eredetű és romboló jelszavak kellenek, hanem a „magyar felsőbbrendűség eszméi és gyakorlati megnyilvánulásai”. Legyen egyenjogú a más anyanyelvű polgár, de a „magyar szellem vezessen”. Veszélyesnek tartja mind a pángermanizmust, mind a pánszlávizmust, ami ellen „egyesített nemzeti erőre” van szükség.

Apponyi Györggyé az utolsó serlegbeszéd, 1944-ben. Hittel vallja, hogy Széchenyi szelleme „- míg magyar ember lesz e földön, a jövőben és mindenkor élni fog.” Közéleti és gazdasági téren mindenhol ott vannak alkotásai, szelleme él. Ezt pedig jövőnkért tovább kell adnunk.

Az utolsó beszédnek is a végére jutottunk. Az első emlékbeszéd (1864) és az utolsó, 1944-es serlegbeszéd között csupán 80 év telt el. Történelmi léptékben ez kicsiny idő, mégis, mennyi minden változott hazánkban! A Bach-bürokráciából eljutottunk a kiegyezéshez, felvirágozhatott Magyarország, de a vörös forradalom megakasztotta. Aztán jött két világégés, országunkat az antant-hatalmak szétszabdalták, s mégis, Széchenyi szellemében a két háború között talpra álltunk, s lehetőségeinkhez képest újra fejlődésnek indult hazánk.

Láttuk, nem mindig azonos elveket kellett/lehetett kiemelni Széchenyi életművéből. Jól mutatják ezt a serlegbeszédek. Hallottunk sokféle megközelítést. Széchenyi munkásságából hol a társadalmi egység szükségességét, hol a nemesség kötelezettségeit, hol a forradalom helyett a fejlődést, hol a lelki és fizikai gazdagodást emelték ki, hol a zseni polihisztorságát és műveltségét, de mindegyik beszédben ott volt a kulcsfogalom: a HAZASZERETET. Széchenyi szavai – látjuk - fontosak és örökérvényűek, még akkor is, ha ostorként hatnak, s akkor is, ha bíztatók. Akkor is, ha hívei idézik, s akkor is, ha olyanok, akik éppen az ellentétét cselekszik. Láttuk a serlegbeszédekből, s tapasztalhattuk egy idegen zsarnoki korszak idején magunk is. Ez a korszak, a kommunizmus, bár a múltat végképp el akarta törölni, Széchenyivel nem bírt. Nem tudta negligálni.

S most, 27-évvel a rendszerváltás után, Széchenyi születésének 225. évfordulóján, most is aktuális, talán aktuálisabb mint valaha. S legfőképpen az, ami minket össze kell hogy tartson: a HAZASZERETET!