A soproni Széchenyi-szobor alkotói

A soproni Széchenyi-szobor alkotóinak személye a fennmaradt írásokból pontosan ismert. Az alkotókról és a szobor létrejöttének körülményeiről leghitelesebben talán Mátrai Lajos György szobrász, a szobor alkotója számol be. Vallomással is felérő írását, amely 1897 májusában Budapesten kelt, az alábbiakban pontosan idézzük fel:

“A soproni Széchenyi-szoborról.

A millennium s a kiállítási munkák az egész magyar társadalmat igénybe vették.

Szerény tehetségemhez képest magam is sok mindenfélével voltam elfoglalva s igénybe véve. Különösen a kiállítási “Fontaine lumineuse” okozott nagy gondokat, mikor a soproni Széchenyi-szoborbizottság kiküldöttei: dr. Baán Endre, megyei alispán, ifj. Storno Ferencz, festőművész és Bella Lajos, reáliskolai tanár, urak fölkeresték szerény műtermemet azon kérdéssel, hogy hajlandó volnék-e a soproni Széchenyi-szobrot néhai Izsó Miklós vázlatának felhasználása mellett elkészíteni.

Ezen nagyon megtisztelő ajánlatot nehéz let volna visszautasítanom, habár rögtön tisztában voltam aziránt, hogy roppant nehéz feladatot vállalok magamra, amennyiben a vázlat a mai felfogásnak már nem felel meg eléggé. Hozzá járult még az is, hogy a tervezet a budapesti Tud. Akadémia előtti térre volt szánva. A stilus, az attributum az említett helylyel egyezett volna, mivel a mutató jobb a szobor lábai mellé attributum gyanánt alkalmazott akadémiaépület tervére van irányítva.

Rövid gondolkodás után elhatároztam, hogy ezen nehézségek daczára is meg fogom kísérelni, hogy Izsó Miklós jeles szobrászunknak, kit kortársai nem tudtak méltányolni, halála után némi elégtételt szerezzek. A munkát tehát 1895. novemberében magamra vállaltam.

Mikor rövid idővel ezután a kúttal elkészültem, hozzáfogtam a Széchenyi István szobor átkomponálásához. A talapzatot egészen el kellett ejtenem, mert ez semmiképen nem volt felhasználható. Ezt tehát izlésem szerint terveztem, s leginkább a Mária Terézia korabeli karakterben tartottam. Az alakot magát, lelki szemeim előtt tartva a néhai művész intenczióját, úgy fogtam fel, mint előkelő magyar mágnást, ki hazájáért rajong, annak kulturális haladásáért harczol, s ki követelőleg, benső meggyőződéssel bizton várja, hogy hazája, mely akkor kultúra tekintetében nagyon visszamaradt volt, még egykor nagygyá lesz. -“Magyarország nem volt, hanem lesz.”- E jelszót akarta talán Izsó a Széchenyi-szoborban megörökíteni. Ezt az intencziót vettem ki leginkább a vázlatból, s a mi ezt nem fejezte ki eléggé, azt a szoborba belélehelni szándékoztam.

Mikor így az eszmével tisztába voltam, hozzáfogtam az életnagyságú minta alakításához, a mely elég gyorsan, s minden fönnakadás nélkül 1896. február hó végéig elkészült.

Mindazok, kik műtermemet meglátogatták, köztük többen, kik Széchenyi Istvánt személyesen ismerték, különösen Zichy Antal, azon nézetnek adtak kifejezést, hogy a fentebb említett intencziót teljesen elértem. A bíráló művészek hasonlóan nyilatkoztak. Baditz kollegám, ugyszintén Keleti Gusztáv, igazgató úr, és Strobl Alajos is, kik többször meglátogattak, véleményükkel nagyban elősegítettek munkámban.

Hogy ilyen, leginkább lelki interpretáczióval nem végeztem csupán gépies másolást, az előre látható volt, s ezt nem is rótta fel nekem senki. Csupán a millennium kiállítás művész-juryje, mely ezt a művemet másolássá degradálta, a legkisebb kitüntetésre méltatott. Sőt köszönetül ezen hálátlan munkámért Szana Tamás, Izsó Miklós életrajzába az ezen életnagyságu minta után készült fényképet úgy közli, mint Izsó Miklós sajátkezű munkáját.

Ezen inkább eszményi előmunkálatok után rögtön hozzáfogtam a 3.50 m. magas (kétszeres életnagyságú) minta alkotásához. Ez igen gyorsan ment, mivel leginkább teknikai munkából állott. Ezt az eredeti Széchenyi-szobormintát a budapesti művész-bizottság, valamint a soproni szobor-bizottság kiküldötte, Wälder József főmérnök, június hó végén teljesen készen átvette. Julius hóban a Beschorner-féle hazai érczöntödébe szállítottam, hogy az, szerződése szerint, a szobrot 3 hó alatt érczbe öntse, s hogy a leleplezés, mely szeptember végére volt kitűzve, fennakadás nélkül végbe mehessen.

Ez az egyetlen pont a szobor létesítése körül, mely nem sikerült az előirányzat szerint. Okát leginkább annak a véletlennek róhatjuk fel, hogy a Beschorner czég eladta gyárát Gladenbecknek, egy hires berlini érczöntőnek. Ezen czégcsere okozta a késedelmet, úgy, hogy az alakot csak 1897. deczember 23-ikán állíthattuk a talapzatra.

Azalatt, míg én itt Budapesten a szobrot mintáztam, s Gladenbeck azt érczbe öntötte, Hild Lipót, az ügyes soproni kőfaragómester, tervezetem s részletrajzom után haraszti kőből kifaragta a talapzatot. Igazi szeretettel s odaadással dolgozott rajta, dicsőséget lelvén abban, hogy a hazai kőnek érvényt szerezhet, mely ugyan nem olyan könnyen kezelhető, de tartósabb, mint sok külföldi márvány. A szobrot környező alacsony vasrácsot Gauby, soproni lakatosmester, készítette. Most, midőn vázlatosan elmondtam a szobor készítésének történetét, nem mulaszthatom el, hogy teljes szivemből köszönetet ne mondjak mindazoknak, kik munkájukkal, eszméikkel s jóakaratukkal művemnek sikeres elkészítését előmozditották.

Budapest, 1897. május hóban.

Mátrai Lajos György
szobrász-tanár”